Logo
Iskolánk névadói
         
         
Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály (Kápolnásnyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja. Vörösmarty Mihály szegény, nemesi családban született egy Velencei-tó környéki faluban, Kápolnásnyéken. Édesapja, idősebb Vörösmarty Mihály (1764-1817), édesanyja Csáty Anna (†1834). Tanulmányai: 1807-1811-ig Kápolnásnyéken, 1811-1816-ig a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban, majd annak VI. osztályától a pesti piarista gimnáziumban 1816-1817-ig tanult. Apjának keveset kellett költenie rá, mert kenyerét és szállását tanítással kereste meg. Pesten több könyvhöz is hozzájutott, az újabb magyar költők művei, főként klasszikusok műfordításai. Mindezek hatással voltak rá, s kevesebbet tanult ugyan, de annál többet verselt. 1817 nyarán, az egyetemi tanulmányai megkezdésekor meghalt az apja, aki az utóbbi években állásától megválva, önállóan gazdálkodott, s a rossz évek miatt jövedelmének jó részét elvesztette. Halála az egész család hanyatlását vonta maga után; az özvegy édesanya ugyan tovább gazdálkodott, de évről-évre szegényebb lett, s a gyermekeknek korán meg kellett küzdeniük az élettel. Alig öt év alatt mindenüket el kellett adniuk és így az özvegy nem neveltethette tovább gyermekeit, sőt maga is a nyomorral küzdött. Szerencsére Vörösmarty, mint egyetemista, 1817 novemberében a Perczel családhoz került nevelőnek; Perczel Sándor három fia, Miklós, Móric és Béla voltak a növendékei. Nyolc évig volt nevelő. 1820-tól a Bonyhád melletti Börzsönypusztán, majd 1823 őszétől újra Pesten lakott tanítványaival, s mindemellett 1820-ban elvégezte a bölcsészkart. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Később Perczelnek börzsönyi birtokára ment és ott készült a jogra, melyből félévenként vizsgát tett, kitűnő osztályzattal. A Börzsönyben töltött két év alatt Perczel Sándor gazdag könyvtárát bújta. Megismerkedett Egyed Antal és Teslér László írókkal. Felnőttkora: 1823-ban hozzáfogott a Zalán futása megírásához, mialatt Tolna megye egyik alispánjánál jogászkodott.1822-1823-ig joggyakornok volt Csehfalvi Ferenc alispán mellett, Görbőn. 1823 őszén Pestre ment; ott ismét a Perczel fiúk nevelését vette át, s egyúttal felesküdött királyi táblajegyzőnek. 1824. december 20.-án letette az ügyvédi vizsgát, de nem ügyvédkedett. Ezidőtájt ismerkedett meg Zádor (Stettner) Györggyel, aki aztán meghitt barátja lett; ő ismertette meg Fáy Andrással, s elvitte hozzá (a Vadász Kürtben lakott) Deák Ferencet. 1825-ben már országos híre volt és bár szűkös körülmények közt élt, 1826 augusztusában, befejezvén tanítványainak nevelését, elhatározta, hogy az írói pályán marad. Költői hírnevét a Zalán futása című, 1825-ben megjelent honfoglalási eposza alapozta meg. A nemzet ébresztője nevet kapta érte. 1827-ben Zádorral kirándulást tett dunántúli megyékben. 1827 márciusától 1831 végéig szerkesztette a legjelentékenyebb tudományos folyóiratot, a Tudományos Gyűjteményt (és 1828 márciusától ennek szépirodalmi havi melléklapját, a Koszorú-t 800 váltóforint tiszteletdíjért). A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én alakuló gyűlésén második fokozatú rendes taggá választotta és néhány nappal utóbb az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe első fokozatúvá, 500 pengőforint fizetéssel. Előkelő szerepe volt az akadémia korai munkásságában, s leginkább az ő fellépésének volt eredménye, hogy az akadémia mindjárt kezdetben a Révai-féle nyelvtani rendszert fogadta el. Vörösmarty, halála évében: 1832-ben munkái első gyűjteményét eladta Károlyinak 1100 forintért; 1834-ben a Marczibányi Intézettől átvette a 400 forintnyi pályadíjat, amelyet a Zalán futásáért 1828-ban odaítéltek. Mindez olyan állapotba hozta, hogy segíthetett magán és szűkölködő anyján is. Addig Vörösmarty olyan helyzetben élt, hogy a Mázsa utcában, egy kis szobában húzta meg magát, amit még fűteni sem volt képes, úgyhogy az Egert Zádor György barátjánál kötött ki. Voltak olyan napjai is, hogy jurátusi díszruháját zálogba kellett adnia, mert büszkébb volt annál, hogysem panaszkodjék. 1828-tól 1830-ig a Lipót utcában a Turóczy-féle ház egyik szűk szobájában lakott; onnan a Kalap utcába költözködött, Fáy András mellé. Ő gyakran meghívta vacsorára, ahol egész akadémiai klub alakult. Nőkkel Bártfay estélyein találkozott, ahol ő, Bajza és Kisfaludy jobb műveiket felolvasták a társaságnak; itt ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal. Nagy csapás érte 1834. szeptember 15-én; e napon halt meg édesanyja, s ő nem is búcsúzhatott el tőle, mert Ferenczy szobrásszal az Alföldön utazgatott. Szép epigrammában siratta meg. Vörösmarty Mihály 1836-ban írta meg versét, amely az Auróra nevű almanachban jelent meg 1837-ben. A költeményre Egressy Béni írt zenét 1843-ban, amikor annak megzenésítésére Bartay András, nemzeti színházi igazgató pályadíjat tűzött ki. A mű ősbemutatójára 1843. május 10-én került sor a Nemzeti Színházban. Kilenc társával megalapította a Kisfaludy Társaságot, amelynek 1837. február 6-án volt az alakuló gyűlése. 1837-től 1843-ig Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel szerkesztette az Athenaeumot.Mint színikritikus, 1837-ben lépett föl. Kritikái közelebb hozták a színészekhez és drámaírókhoz. akik játék után örömest siettek a Csigába, ahol az írók vacsorázni szoktak. A Csiga vendégeiből keletkezett később a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör. Vörösmarty volt a központi alakja, egyszersmind első elnöke. Nőtlen ember volt, itt töltötte esténként üres óráit. Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér estélyein is. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke volt. 1842-ben, saját költségén adta ki Újabb munkáit, de nem kelt el belőle 20 példány; ezt is szegény tanulók vették meg, s így a nyomdának tartozott a nyomtatási költséggel; az lefoglaltatta bútorait és amikor már az árverés is ki volt tűzve, szomorúan ballagva az utcán, találkozott Kossuth Lajossal, akinek elmondta a baját. No, várj, segítünk a bajon! mondta és írt egy vezércikket Szégyen, gyalázat... kezdettel, felhívta ez ügyre a közönség figyelmét és másnap az összes példány elkelt. 1843. május 9-én a Komárom megyei Csépről nőül vette a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurát (1826-1882); öt gyermekük született: Béla, Ilona, Erzsébet, Mihály és Irma. A két legkisebb fiatalon meghalt. 1843-ban Deák Ferenccel meglátogatta Wesselényit Erdélyben. Politikával nem foglalkozott, de Széchenyi reformmozgalma lelkesedéssel töltötte el, és lírája hol előhírnöke, hol kísérője lett a nemzeti küzdelemnek. Gyermekei szaporodásával megélhetése nehezülvén, aggodalmak szállották meg, mert csak akadémiai fizetése és költeményeiért kapott pár száz forint képezte jövedelmét. Ezután már nagyobb munkát, a Czillei és Hunyadiak c. drámáján kívül nem is írt. Kilián könyvárus 2600 forintért vette meg összes műveit; ez segített rajta, de pár év alatt az is elfogyott. Batthyány Kázmér gróf Mány tagosításakor két maradvány-telket ajándékozott neki, melyet később tőle egész haláláig fizetendő 500 forintért visszaváltott. 1845. július 14-én Zala vármegye táblabírájának választotta. Az 1848. évi változást nagy lelkesedéssel fogadta. Örömnapjait azonban családi csapás zavarta meg, legkisebb fia áprilisban meghalt. Politikai cikkeket írt. Azonban a politikai nagy mozgalom aggodalomba ejtette, amit Deák hallgatagsága még növelt. 1848-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter felajánlotta neki a pesti egyetem irodalmi tanszékét, de ő nem fogadta el. 1848. június 9-én Bács-Bodrog vármegye almási kerülete egyhangúlag képviselőjévé választotta. Nem volt jó szónok. 1849. június 15-én, a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírájává nevezték ki 4000 forint fizetéssel. Július 10-én – Kossuth ajánlására – Vörösmartyt a bácsalmási választókerület országgyűlési képviselővé választotta. Követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra. A világosi fegyverletétel után hosszabb ideig bujdosnia kellett. Közben egyik lánya meghalt, egészségi állapota megromlott. A hányódás és a reménytelen élet beteggé tette; ekkor (1850) Pestre ment és följelentette magát a katonai törvényszéken; kikérdezték és elítéltetéséig szabadlábon hagyták. Májusban házat és földet vásárolt a Fejér megyei Baracskán. 1850 nyarán Haynautól kegyelmet kapott és családjával Csépre, neje szülőhelyére költözött; de ott nem tudott megszokni. Boross Mihály Baracskán idősb Pázmándy Dénessel jó viszonyban lévén, kieszközölte, hogy a főúr a Baracskával határos szentiványi pusztáján a csinos tiszti lakot két holdnyi kerttel Vörösmarty élete tartamára 1 forint bérért átadja. Baracskán köztiszteletnek örvendett és családja legkisebb nélkülözést se szenvedett, mert a baracskai urak elhalmozták jótéteményeikkel. Kertészettel foglalkozott. 1853 tavaszán szülőföldjére, Kápolnásnyékre költözött. Mind a két helyen jól érezte magát, csak a Bach-kormány rendszabályai nehezültek kedélyére. Vértolulások törtek rá, szívbetegsége tüneteként gyakran nehézlégzésben szenvedett. Halála: Szívelégtelensége 1853 őszén komolyabbra fordult, és hullámzó állapotú tüdővizenyő fejlődött ki nála. 1854-ben valóságos szenvedés volt élete, 1855-ben a balatoni fürdőzést használta, de sikertelenül. Ekkor közölte a Pesti Napló (1855. II. 6. sz.) A vén cigány című utolsó költeményét. November 17-én a költő egész családjával Pestre költözött, a Váci utcai Kappel-házba, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen. Azon az emeleten vett ki lakást, amelyen azelőtt 25 évvel barátja, Kisfaludy Károly lakott és meghalt. A lépcsőn fölmenet összerogyott; lefektették, de nem kelt fel többé; utoljára november 19-én délután egy órakor Deák Ferenc és Kemény Zsigmond látogatták meg, s alig hogy távoztak, Vörösmarty délután negyed kettőkor, életének 55., házasságának 13. évében meghalt. Temetése valódi nemzeti gyászünnep volt: november 21-én ment végbe, délután kettőkor.

Fekete István

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei. 1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy évét (1906–1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron (a polgári fiúiskolában) kezdte el, ahová egy év múlva a család is elköltözött. Első „vadászélményeit” már nagyon fiatalon (körülbelül 3 éves korában) szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi. 1917 végén önként bevonult katonának, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1919-ig káplárként szolgált. 1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra. 1924 januárjában a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. A város és az Akadémia emléke nem múlt el nyomtalanul életében. A Szigetköz és a Hanság, valamint Magyaróvár belvárosa a tanintézetnek helyet adó Vár épületével, a Lajta több ágával, a hatalmas kiterjedésű gyönyörű park, amelynek közepén a kollégium található, Fekete Istvánt is megihlették. Korabeli leírások szerint tanulmányai végeztével egy kis csomag kézirattal hagyta el Magyaróvárt. A Szigetköz pedig később is kedvenc területei közé tartozott, illetve az 1968-ban megjelent Barangolások c. könyvét az akkor fennállásának 150. évfordulóját ünneplő egykori iskolájának ajánlotta. A mű elején olvashatjuk: „A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja.” Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást vezető gazdatisztként a holland származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búza vetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok. Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit (1930–2013) 1930-ban, fia, István 1932-ben. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg. 1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. 1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, és csak szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A taglétszám maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetett, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága hat könyv, és a nagy sikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt. 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét, és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg. Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit. A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdett érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan „katolikus íróként” tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna. Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található. 1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta. 1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk. Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Nagyon erős dohányos volt, ami miatt 1968-ban már kapott egy szívinfarktust. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de gyerekei kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”.